Karácsony – A Sütemény és a Kávé Útja

Karácsony – A Sütemény és a Kávé Útja

A kolumbiai Huila hegyoldalán a december más illatú mint Európában. A levegőben ott a nedves föld, a narancsvirág, és az a lassú, édes páratartalom, ami megül a ruhán, a kézen, a kávécseresznye héján.

Oscar Alvarado minden évben ugyanazzal a mondattal kezdi a karácsonyt: – Ha a szívünk tele van, a ház is az lesz. María, a felesége csak mosolyog, és előveszi a nagy, zománcos tálat, amiben már az ő édesanyja is gyúrta a karácsonyi süteményt.

A család ezt „pan dulce de Navidad”-nak hívja. Nem nagy dolog – liszt, cukor, egy kevés fahéj, és az a gyümölcs, amit egész évben szárítanak hozzá. De a történet benne van az illatában. A két gyerek, Camila (7 éves) és Diego (10) ilyenkor mindig versenyeznek, ki hoz több szárított papayát a tálba. Camila mindig csal. Diego mindig hagyja.

Az asztalon közben ott a kávécseresznye is, amit előző nap gyűjtöttek: piros, feszes, tiszta. A karácsony előtt mindig a legszebb szemeket választják ki – ezt hívják ők a „köszönet-termésnek”.

A gyerekek sorba rakják a szemeket, mintha gyöngyök lennének. María közben dagaszt, Oscar pedig halkan hozzáteszi: – Ezek a szemek eljutnak majd valakihez, aki megérti őket.

Este, amikor a sütemény sül, az apró, agyagtemplomot, amit még Oscar nagyapja faragott, leteszik az asztal közepére. Néha elmennek a templomba, néha nem – az út hosszú, az ünnep pedig így is megvan: a gyerekek imája, a kenyér illata, a kávé szemének fényessége.

Amikor a sütemény elkészül, Diego letöri az első darabot, Camila megfogatja: – Ha az égre nézel, látod a csillagot – mondja büszkén. A csillag persze felhő mögött van, de Camila sosem zavartatja magát. A hit nála nem látvány kérdése.

A család másnap reggel előkészíti a karácsonyi kávét. A szemeket finoman válogatják, mert ez az év legszebb tétele. A zsákra kézzel ráírják: “Navidad – Familia Alvarado”. A gyerekek rajzolnak mellé egy csillagot.

A zsák innen indul el Győr felé. Győr – ugyanannak a történetnek a másik vége Németh János már napok óta karácsonyi üzemmódban él. Nem a díszek miatt. A pörkölőben amúgy sincs sok dísz. Nála az ünnep ott kezdődik, amikor a láng először melegíti a dobot, és a hideg győri reggelben megmozdul a levegő. Amikor megérkezik a zsák Kolumbiából, János már a címkéről felismeri a kézírást.

Lassan vágja fel a zsineget, mintha valami törékeny lenne benne. Köré gyűlnek a munkatársai, de ő még nem nyúl bele. Először csak nézi. A szemek fényesek, tiszták – olyanok, mint egy jó történet kezdete.

János megfog egy marékkal, végighúzza rajta a tenyerét, és érzi az illatot, ami még nem kávé – inkább valami távoli december, gyereknevetés, friss sütemény. Halkan azt mondja: – Ilyet nem lehet elrontani

. A pörkölés napján odakint hideg szél járja a Sarló közt. Bent viszont meleg van, és ahogy a szemek forogni kezdenek, az illat lassan betölti a műhelyt. Méz. Fehér szőlő. Virágpor. Egy lehelet gyümölcs. A dob pattogása olyan ritmus, mint a távoli templomi harang – lassú, biztos, hazahívó.

János ilyenkor mindig elcsendesedik. Eszébe jut a saját gyerekkora: a templomi hideg pad, az orgona mély hangja, az a fajta béke, amit csak egyszer érez az ember egy évben. Nem jár mindig templomba. De karácsonykor valahogy minden mozdulat ima lesz

. Amikor elkészül a tétel, János megtartja az első csészét. Leül a pult mellé, megfújja a kávét, és hagyja, hogy az illat átjárja. Mintha hallaná, ahogy Camila nevet, Diego vitatkozik,

María dagaszt, Oscar imát mond. Mert egy karácsonyi kávé nem csak íz. Élet is. Két végpont között. A csésze meleg. Odakint hideg. Benne pedig ott a kapcsolat két világ között: egy kolumbiai család süteménye és egy győri pörkölőmester csendje.

Ott teljesedik ki a történet: amikor a kávé nem csak ital, hanem híd az emberek között. És ez a híd karácsonykor a legerősebb.

Az ünnepi kávé elkészült. De a történet nem a csészében ér véget. A vásárló majd hazaviszi. Leteszi az asztalra. Kint hó, bent fény. A víz meleg, a szűrő vár. És amikor az első korty elindul, valami egyszerű dolog történik: lassul az idő. Nem a koffein miatt. Hanem mert a kávé visszavisz oda, ahol készült: ahol egy farmer két kezével dolgozik a hajnalban, ahol a gyerekek tálakba hordják a piros cseresznyéket, ahol decemberben nincs csend – csak hála.

És valahogy ebből a hálaérzésből egy kevés mindig átér Európába. Ez az új karácsonyi tétel ezt adja: nem erőt. Nem pörgést. Hanem egy pillanatnyi békét. A kortyban ott a melegség, amit nem lehet csomagolni, ott a tisztaság, amit nem lehet mesterségesen előállítani, és ott a történet, amit nem lehet elvenni: a föld, a kéz, a csend története.

Írta: Bolovits Gábor író